Hozz egy mosolyt, vigyél egy másikat! – interjú Benkő Fruzsinával

Bizonyára sokaknak már ismerősen csenghet Benkő Fruzsina neve, aki az InDaHouse Hungary civilszervezet megalapítója. Fruzsinával az eddigi útjáról, az élményalapú oktatásról, az esélyegyenlőségről és a szociális munkáról beszélgettünk.

K. A.: Tudatos döntés volt a részedről, hogy a szociális munkát választottad hivatásodul vagy egy hirtelen jött impulzus vezérelt?

Fruzsina: Ez sokáig nem volt tudatos, viszont már egészen korán éreztem azt, hogy másokon segíteni fontos és szükséges, de nehéz lett volna ezt választani, hiszen nem is tudtam a szociális munka szak létezéséről, éppen ezért pszichológiára szerettem volna jelentkezni, de nem vettek fel. Ekkor tudtam meg, hogy az ELTE-n van szociálpolitika szak és a következő évben ide felvételiztem. Ez akkor még egy öt éven át tartó képzés volt és időközben a két szak kettévált és én átkértem magam szociális munkára. A vicces az, hogy végül mind a kettő része a munkámnak.

K. A.: Melyek azok az időbeli pontok, amelyekre mint az InDaHouse meghatározó szegmenseire tekintesz vissza?

Fruzsina: 2013-ban két barátommal ültünk össze. Mindhárman tele voltunk ötletekkel és világmegváltó tervekkel, motivációval és ambíciókkal. Egy pályázatoktól és állami támogatástól független alapítványt szerettünk volna létrehozni, amely roma származású gyermekekkel foglalkozik. Nos, ahhoz, hogy ez megvalósuljon, minél messzebb kellett kerülnünk Pesttől, ezért esett a választásunk Borsod-Abaúj-Zemplén megyére. Ahogy konkretizálódtak a tervek és kiderült, hogy ez a munka mennyi energiával, feladattal jár és az anyagi szükségletek is körvonalazódtak, egyedül maradtam, mint alapítótag.

2014-ben kezdtük meg munkánkat Perén. Akkor még csupán nyolc önkésünk és húsz gyerekünk volt, akikkel foglalkoztunk. Havonta tartottunk játékos foglalkozásokat, majd másfél évvel később már tanultunk velük és személyre szabott feladatlapokat készítettünk számukra – ez a szokás egyébként a mai napig megmaradt, de volt másfél év, ami alatt kerestük, hogyan tudnánk ezt a módszert minél jobban a gyerekek és persze az önkéntesek igényei szerint alakítani. Ebben az időszakban még az új környezettel is ismerkedtünk és persze a falu lakosaival. Időbe telt, amíg megnyíltak felénk.

Majd Peréről költöztünk Hernádszentandrásra, ahol most már van egy saját épületünk, egy házunk, amiben most jelenleg is ülök. Ez egy hatalmas szintlépés és megvalósítás volt, ami lehetővé tette, hogy immár 150 gyerekkel foglalkozzunk, még akkor is, ha jelenleg a járvány kissé keresztbe húzza a számításainkat.

K. A.: A munka, amit te végzel érzelmileg eléggé hullámzó. Mikor érzed igazán, hogy megtérül a sok befektetett energia?

Fruzsina: Ahogy mondtad: ez hullámzó. A munkám gyümölcsét az egészen apró pillanatokban érzem leginkább, például egy jól sikerült foglalkozás után, vagy ha egy jót beszélgethetek a mentoráltammal. Múltkor, az egyik tanodás gyerekünk megosztotta a bizonyítványát és az is óriási sikerélménnyel töltött el, mosolyt csalt az arcomra. Továbbá hatalmas fejlődésként éltem meg, amikor a közelmúltban az egyik gyerek jelezte, hogy neki pszichológusi segítségre lenne szüksége – a munkánkat dicséri, hogy ezt felismerte és tudott segítséget kérni, nyitott egy idegen szakember segítségére.

K. A.: Melyik volt a legmeghatározóbb élményed?

Fruzsina: Már beszéltünk róla, hogy a szociális munkában vannak lentek és fentek. Egy igazán meghatározó pont az InDaHouse és az én történetemben is lent született. A perei polgármesterrel nem volt felhőtlen a viszonyunk és elérkezett az a pont, amikor megálljt parancsoltunk és búcsút intettünk a településnek – ám az ott élő gyerekeknek nem! – és költöztünk egy faluval odébb, Hernádszentandrásra. Nos, ha ez nem történik meg, akkor soha nem kezdtük volna el az egyesület épületének megtervezését és a munkálatokat. Szintén egy másik eset, amikor egy nehéz telefonbeszélgetésem volt a perei polgármesterrel, aki nagyon durva hangnemben beszélt velem. Miután letettük, a készülék ismét csörögni kezdett. Azért hívtak, mert az InDaHouse megnyert egy díjat. Csak azt szeretném mindezzel elmondani, hogy az évek során megtanultam, hogy történjen bármilyen rossz is, végül úgyis kikerekedik az egész.

K. A.: Félig már megválaszoltad a következő kérdésem, de azért felteszem. Honnan ered a jelmondatotok?

Fruzsina: Tulajdonképpen kettő van a „Hozz egy mosolyt, vigyél egy másikat.” illetve „Az én házam a te házad.”.

Az első azért jött létre, mert a brandépítéshez szükségünk volt egy szlogenre. Ez a jelige az önkénteseink munkáját szimbolizálja, akik ugyanannyi, vagy remélem még több energiát kapnak vissza az InDaHouse-tól, mint amennyit beletesznek, mert már a gyerekek mosolya is ajándék – és ez oda-vissza működik.

A második jelmondatunkat pedig egy önkéntesünk találta ki, de ez nem csupán a közös házat jelképezi, hanem a közös esélyeket és lehetőségeket is egyaránt.

K. A.: Tanúsíthatom, hogy az első mottó tényleg igaz! Kérlek, mesélj egy kicsit erről a zseniális önkéntescsapatról, amely képes áthágni még az országhatárokat is!

Fruzsina: Mint már említettem, kezdetben csak néhány önkéntesünk volt, akik havonta, kéthetente, majd hetente foglalkoztak a gyerekekkel és a feladatlapokat is ők készítették el. Persze, ez egy idő után, ahogy nőtt a gyerekek száma tarthatatlanná vált, ezért megfogalmazódott bennünk, hogy legyenek feladatlapos önkéntesek, akik online csatlakozhatnak a rendszerhez. Ezt a jó szokásunkat a mai napig őrizzük. Feladatlapos önkéntes bárki lehet, csupán heti két-három órát vesz igénybe és nem kívánja meg a személyes jelenlétet, tehát tudnak hozzánk csatlakozni külföldről, például Indiából vagy Izraelből is vannak segítőink. Továbbá jellemző ebben a csoportban a kisgyerekes anyukák jelenléte, akiknek belefér az idejükbe egy-egy lap elkészítése.

Illetve vannak az utazó önkénteseink, akik eljárnak a tanodába és a kicsikhez, hogy személyesen foglalkozzanak a gyerekekkel. Ez a két fő csoport, de van még mentor munkacsoport, online tanító munkacsoport és még jó pár részleg.

K. A.: Hogy fogalmaznád meg, mi az önkéntesek missziója?

Fruzsina: Építeni a gyerekeket. Óriási megerősítést tud az adni a roma gyerekeknek, hogy nem roma önkéntesektől kapnak visszajelzést, ami a társadalmi egyenlőséget és elfogadást is jelenti a számukra.

K. A.: Mik a tervek a jövőre nézve és mennyiben húzta ezeket keresztül a járványhelyzet?

Fruzsina: A járvány mindent felülírt és jelenleg a legnagyobb cél, hogy átvészeljük ezt az időszakot úgy, hogy a gyerekek se maradjanak le, tudjunk velük online vagy offline formában foglalkozni.

Márciusban két hónapra bezártuk kapuinkat, jelenleg pedig korlátozásokkal, de működünk! Ugyanakkor vannak pozitív hozadékai is ennek az időszaknak, például van olyan részleg, ahol ezután is szeretnénk bevett módszerként használni az online területet, ugyanis nagyon lelkes külföldi önkénteseink vannak és ők értelemszerűen nem tudnak fizikailag jelen lenni a programjainkon. Továbbá már régi vágyunk volt bevonni egy kicsit a szülőket is a foglalkozásokba és ez most sikerült, kézműves csomagokat küldtünk ki, amit otthon, a gyerekekkel együtt tudtak összeállítani.

K. A.: Hogyan lehet támogatni titeket vagy akár önkéntesnek jelentkezni? Ez egész évben lehetséges, vagy csak időszakonként?

Fruzsina: Pont most felvételiztettük a legújabb önkénteseinket, ilyen alkalom egy évben jó esetben kétszer, nagyon ritkán háromszor van. Nyáron biztosan lesz, akkor bátran lehet majd jelentkezni! Anyagilag pedig egész éveben lehet minket támogatni, erről bővebben a honlapon lehet tájékozódni.

K. A.: Nemrégiben a Poket zsebkönyvek Mi van? c. antológiájában megjelent rólad egy írás. Milyen érzés, hogy “novellává váltál”?

Fruzsina: Már korábban is készültek velem interjúk, így meg voltam szokva azzal, hogy a gondolataimat írott formában olvashatom vissza, de az, hogy Lackfi János felhívott és készített velem egy kétórás életút interjút, az egészen elképesztő. Nagyon ráérzett a dolgok lényegére és egy élethű művet sikerült megalkotnia.

„Ha valakit valahol megpofoznak, engem pofoznak meg. Ha egy gyerek fejét leüvöltik, az én fejemet üvöltik le. Ha megalázzák, engem aláznak meg. És van egy rossz hírem. Nem hagyom magam. Soha többé nem hagyom magam. Nem hagyom őket, mert én ők vagyok!”

Lackfi Lános: Bevállalás

Ha már a könyveknél járunk, elárulnád, hogy neked melyik a kedvenc olvasmányod?

Fruzsina: Mivel a munkámból adódóan túlontúl sok valóságot látok, ezért szeretek az olvasás során egy másik világba elkalandozni így előnyben részesítem a fantasy könyveket. Most olvastam és nagyon megnyert a Boszorkányok elveszett könyve c. mű.

Mesélnél egy kicsit a regényről?

Fruzsina: Ez a trilógia egy kivételes erejű boszorkányról szól, aki azonban nem szeretné gyakorolni az erejét. Ezt viszont nem teheti meg, mert a különleges lények, a démonok, a vámpírok és a boszorkányok veszélyben vannak, és úgy tűnik, hogy ennek a nőnek mindenképpen szerepe van a megoldásban. A könyvet egy angol történész írta, így nem csöpögős, nagyon olvasmányos, történelmi tényekkel megtűzdelt regény.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: