Forró Bence: Variációk boldogtalanságra

“Fanyar, kíméletlen humor, metsző pontosságú szatíra, ami egy pillanatra sem hagyja lankadni az olvasó figyelmét.”

-írja a szerző Az író c. novellájában és ezzel kissé saját kötetét is definiálta.

Aki hosszabb ideje olvassa az ajánlóim, az tudja, hogy szenvedélyesen szeretem a regényeket és nem igazán a novellák azok, amelyeket felhőtlenül élvezni tudok. Ezt mindig azzal magyaráztam, hogy túlságosan rövidek ahhoz, hogy elmerüljek bennük, ám arra soha nem kerestem a választ, hogy mi az, amit mégis szeretek ebben a műfajban. A Variációk boldogtalanságra c. mű bemutatóján maga a szerző adta meg a választ erre a soha fel nem tett kérdésemre: a novelláskötetekben az a csodálatos, hogy minden történet más és más benne, ám ha az egészet tekintjük, akkor az összes novella, helyszín és szereplő ugyanazt a hangulatot és érzésvilágot testesíti meg. Bár ebbe még soha nem gondoltam bele, mégis átgondolva az elhangzottakat, olyannyira egyértelműnek tűnik az egész, annyira kerek – ezen gondolatok birtokában pedig már teljesen már szemmel tekintek erre a műfajra…

A szerző továbbá útmutatót is adott a könyvéhez: rajtunk múlik, milyen hangulatvilágot olvasunk ki belőle – nem véletlen a stilizált cím a kötet borítóján.

Talán úgy tűnhet, hogy nehéz a boldogságra fókuszálni ebben a dekadens világban, amit Forró Bence megteremtett, mégis olyan karakterekkel tudta színesíteni a szürke társaddalmat, amelyek túlmutatnak az emberi felszínességen és mesterkéltségen – vagy éppen ebből szeretnének önmagukat meghazudtolva kiszabadulni.

Ritka az a novelláskötet, amelyben minden mű megszólít – hasonlóképp ha egy antológiát veszek a kezembe, akkor sem fogom kívétel nélkül az összes verset magaménak érezni. Bár ez most sem volt másképp, az életszerű karakterek valahogy mindig megtaláltak és emiatt a Variációk boldogtalanságra mégis az egyik kedvencemmé vált műfaján belül.

A számomra két legszebb történet a Kaptafa és az Alsó szólam volt, ugyanis itt találtam meg leginkább azt, amit a könyvtől vártam: a boldogságot egy olyan közegben, ahol erre látszólag semmilyen körülmény nem adott, szinte esélytelen. Előbbi kicsit a sorsunkba való beletörődést és ezáltal a boldogság megtalálását közvetíti, míg utóbbi az emberi kapcsolatokra fókuszálva a felgyülemlett sérelmekről beszél, illetve arról a soha el nem hanyagolandó tényről, hogy ezeknek a kiengesztelése mennyire is egyszerű lehet, akár szavak nélkül, pusztán tettekkel és szemkontaktusokkal orvosolható.

“A dolgok ritkán feketék vagy fehérek. Persze könyebb úgy látni, mert úgy nem olyan komplikált a létezés.”

Forró Bence: Variációk boldogtalanságra

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: