Felrobbanó nézőtér és A nagy Gatsby

Valószínűleg mindenki ismeri azt a kifejezést, hogy “felrobban a színpad” – nos, ehhez képest a Vígszínházban időnként a nézőtér robban fel, mégpedig olyankor, amikor A nagy Gatsby van műsorra tűzve. Az előadás közben körbepillantva a nézőtéren aligha láthattam olyan embert, aki passzívan nézné az előadást. Mindenhol ritmusra mozgó lábfejek és széktámlák, dudorászó ajkak és harsány nevetés – vagy épp lélegzetelállító csend és meghökkentség, ha a darab azt kívánta meg.

Az alkotótrió nagyon jól felismerte, hogy F. Scott Fitzgerald regénye ismét aktuális és a hamiskás fényűzések egyre nagyobb teret nyernek a XXI. században is. Ifj. Vidnyánszky Attilának, mint rendezőnek, Vecsei H. Miklósnak, mint szövegkönyvírónak és Kovács Adriánnak, mint a zenei rész komponálójának sikerült lényegében megragadni ezt a kultikus remekművet – és ha szabad ezt mondani, a színészekkel egyetemben úgy vitték színpadra, hogy talán még felül is múlta a forrásul szolgáló regényt.

Mielőtt fejest ugranék az események tengerébe, nem hagyhatom szó nélkül a díszletet és a jelmezeket, melyek pillanatok alatt képesek berántani a nézőket az 1920-as évekbe, ahol az újgazdag körökben minden este csordultig telve van a pezsgőspohár és a fényűzés és magamutogatás a tetőfokára hág. Már az első pillanattól kezdve elvarázsolja az embert a látványvilág és akárcsak Gatsby, elhiszi magáról, hogy ebben a világban él.

A díszlet és a kelléktár magáért beszél, ám a kedvenceim mégis az élő kellékek voltak, vagyis azok a színészek, akik kellék funkciót tötöttek be a darabban. A mindenkori díszletet sem lehet szó nélkül hagyni, ám az élő kellékek mindent vittek, és ha lehet, még színesebbé tették, a már egyébként is sziporkázó palettát.

Számomra egyszerre tűnt elképzelhetetlennek és magától értetődőnek, hogy A nagy Gatsbyt musical formájában viszik színpadra, ám a darab végén mégis az lett a benyomásom, hogy ennél aligha lehetett volna jobb döntést hozni. A regény narratíváját tekintve, talán érthető, hogy miért tartottam kissé a musicaltől, elvégre Tom Buchanan elbeszélésmódja olyannyira többrétegű, hogy olykor szavakban is nehéz megfogni a mondandóját, nemhogy dalban és ritmusban. Másrészt pedig a történet zenéért és táncért kiált, így logikus, hogy a darab végtelenül dinamikus és tulajdonképpen a sikerének egyik kulcsa a folyamatos táncban és színpadi játékban van.

A zenei aláfestés egyszerűen mesés volt, becsukott szemmel, minden látványelem nélkül akár napokig is el tudtam volna hallgatni. Szerencsémre rendkívül közel ültem a zenekarhoz és néha azon kaptam magam, hogy teljesen belefeledkeztem a látványukba: az arcukról is a dallam sugárzott, az izgalom és a kíváncsiság. Amikor nem épp a saját zenéjükben éltek, akkor ők is pont olyan tekintettel meredtek a színpadra, mint én, aki először láttam mindezt… Azt hiszem, hogy ez egyszerre dicséri a zenészek és a színészek munkáját is!

Természetesen a musicalektől vonakodó színházkedvelőknek sem kell félniük, a darab szóváltásokban és heves vitákban is bővelkedik, de Tom Buchanan gyakorta, mint elbeszélő is megnyilvánul. Könyvmolyhoz híven természetesen elolvastam a kötetet a színdarab megnézése előtt és gyakorta mosolyogtam, hogy a Tomot játszó Ember Márk szájából néha pont azok a szavak hangzottak el, amelyeket előzőleg én is aláhúzogattam a könyvben, vagy kiírtam magamnak.

A darab tehát cselekményében szorosan követi a forrásául szolgáló irodalmi művet, ám semelyik olvasói képzeletnek sincsenek akkora szárnyai, hogy azt, amit a Víg színpadán a történik el is képzelje.

Ami a színészi játékot illeti: le előttük az összes kalappal! Ami viszont a szereplőket illeti: volt némi fenntartásom.

Tom Buchanan karaktere volt az, aki kérdőjeleket hagyott bennem. Ő alapvetően egy kritikus jellem, aki bár vágyik a fényűző társaságba, mégis lenézi az ott egybegyűlteket – ám Gatsbyt a szó szoros értelmében imádja és elvarázsolja őt annak markáns fellépése. Ezzel szemben a színpadon azt láttam, hogy Tomot teljesen berántotta az újgazdagok életvitele és a kritikus énje teljesen eltűnni látszott.

Gatsby és Daisy ellenben remekül megformált és komplex karakterek és a szerelmük és annak hanyatlása tökéletesen tükrözi a valóságot. Rétegekben hámlik le róluk a márkás álca és egy adott ponton mindketten lélkben meztelenül, saját őszinte valójukban állnak egymás előtt – ám hamar visszabújnak szerepükbe, de a néző ekkor már pontosan megkapta a várt katarzist, a darab csúcspontja elérkezett.

Maga a Vígszínház nem ajánlja saját műsorát 18 év alattiaknak és ezzel valahogyan egyet is tudok érteni, mert bár a mű látványvilága miatt mindenki számára élvezhető lehet, mégis van benne egy nagy adag elrugaszkodottság és elvontság, amely miatt érdemes várni a darabbal – vagy adott esetben egy kis idő elteltével újra megnézni.

Én biztosan nem egyszeri látogatója leszek a darabnak!

A fényképek forrása és fotósa: vigszinhaz.hu – Dömölky Dániel

One thought on “Felrobbanó nézőtér és A nagy Gatsby

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: