Matthew McConaughey: Zöldlámpa

“Ne küzdjünk az idő ellen, és ne pocsékoljuk el, táncoljunk vele és váltsuk valóra, mert nem akkor élünk tovább, ha próbálunk nem meghalni, akkor élünk tovább, ha kihasználjuk az életet.”

Matthew McConaughey: Zöldlámpa

Valahol az első bekezdések magasságában vett le teljes mértékben a lábamról Matthew McConaughey és a Zöldlámpa. A színész, úgy emlegeti eddig leélt életét, mint “életem első ötven éve“. Ez fogott meg legelőször, ugyanis ötven év ezen a földön nem egy olyan ajándék, amit tízesével osztogatnak, így engem teljes mértékben elkápráztatott ez a humoros pozitivitás, ugyanakkor mégis alázatos életszemlélet, amellyel McConaughey tekint földi létére.

A közismert hírességekről legtöbb esetben mindenkinek megvan a maga idealisztikus elképzelése, hogy miken mehettek keresztül, milyen gyerekkoruk volt és hogyan élték meg azt, hogy egyik pillanatról a másikra közszereplővé váltak. Ez általában egy torz kép, amely a bulvársajtóból és a különböző internetes cikkekből és álhírekből táplálkozik. A média befolyásának hatására kialakult véleményt eléggé nehéz eloszlatni vagy akár megváltoztatni a közfelfogást, ám ha az ember megírja életének történetét minden köntörfalazás nélkül, akkor teljesen jó úton jár afelé, hogy ne egy színészt, ne egy filmsztárt lásson személyében a világ, hanem a hús-vér, érző embert.

A könyv védőborítóján az szerepel, hogy: “Brutális finomságok, szépségék és elhasalások. Szerelmes levél az élethez.” Ezzel akár le is zárhatnám ezt az ajánlót, ugyanis ennél jobban, tömörebben és szemléletesebben lehetetlenség megfogalmazni a kötet üzenetét.

McConaughey saját megvallása szerint, világ életében írt jegyzeteket, naplókat, verseket, apró szösszeneteket, ám véletlenül sem azért, hogy ezeket visszaolvassa, netalán később kiadja. Egyszerűen kiadta magából a gondolatait, hogy ezzel együtt fel tudja dolgozni élete történéseit és egyszersmind el is tudja felejteni azokat.

Szerencsénkre mégis a kézébe kerültek élete első ötven évének a dokumentumai és volt elég bátor visszaolvasni őket – többször is. Majd kiegészíteni, újra átolvasni és kiadni egy kötetet élete leckéiből.

Persze mondhatnánk, hogy utólag könnyű okosnak lenni és visszagondolva mindenki tudná másképp vagy jobban csinálni, de ez a könyv nem is erről szól. Ez nem egy visszatekintés, hanem a szerző egy az egyben újra átéli életének főbb eseményeit. Véletlenül sem akarja máshogy látni a múltat, csak levonni a tanulságot, hogy életének második ötven évében még a hasznára válhasson.

Gyerekkorától kezdve kiemeli a meghatározó pillanatokat, amelyek hozzájárultak személyiségének a formálódásához. Tulajdonképpen egyszerű történeteket mesél el, ugyanakkor mégsem. Életérzéseket ír meg. Egyetlen olvasó sem élhette át, azt amit McConaughey élt át, de azokat az érzéseket, amiket ő megélt már mindannyian átéltük tapasztaltuk. A könyvben olyan számomra abszurd szituációk is le voltak írva, amire azt mondanám, hogy elképzelhetetlennek tartom, hogy az én életemben is megtörténjen, ugyanakkor teljes mértékben tudtam azonosulni vele, hiszen azt az érzést, amit akkor McConaughey átélhetett (és a könyvben pedig csodálatosan szavakba is öntötte) már én is átéltem. Olvasás közben a szerző életrajzi történetével párhuzamosan megszületett az enyém is és a kettő érzelmi alapon köttetik össze, mert minden leírt szituációhoz tudtam egy saját érzelmi tapasztalatot kapcsolni.

Bennünk, elfogult emberekben él egy eszménykép, hogy a közszereplőknek mennyire optimális életük van, kiváltképp igaz ez a hollywood-i filmcsillagokra. Ami olyannyira megfogott, hogy Matthew részletesen kitért a negatív történésekre is, ám azt is leírta, hogy láballt ki ezekből – hogyan csinált a piros lámpából zöld lámpát.

Valószínűleg a legnagyobb fordulópont a színész életében a híressé válása volt, hiszen kvázi egyik pillanatról a másikra történt ez meg vele. Ez egy válságállapot, mondhatni egy sárga lámpa, hiszen azt jelenti ismernek és elismernek, mégis az ember olyankor megkérdőjelez mindent, amikor az utcán többen is leszólítják és azt mondják neki, hogy imádják és szeretik. Mégis kit imádnak? A színészt? A filmekben megformált karaktert? Vagy épp ezt a görbe tükrös képet, melyet a média szolgáltat? Valószínűleg mind a hármat, de nem a valódi Matthew McConaughey-t.

Az egyik legmeghökkentőbb rész az volt a számomra, amikor Matthew beszámolt arról, hogy már a saját anyja sem volt hajlandó benne a tulajdon fiát látni, hanem újabban ő is a hírességet szerette benne. Egészen megrázóak ezek a vallomások, ám mégis pozitív végkicsengést kapnak – a kötetet végigolvasva azt kell, hogy mondjam, irigylésre méltó Matthew önkitárulkozása és optimizmusa.

A történeteket különböző gondolatok, tanulságok, szabadversek, fohászok, szösszenetek szakítják meg, melyek egyszerűen lélekmelengetően hatnak.

Bár háromszáz oldalon keresztül valaki más életét szemléltem, mégis rengeteg személyes kérdésemre kaptam választ a mű általal. Csupán két okom van, amiért nem együltömben olvastam végig a regényt: a folyamatos töprengés és néhány beiktatott Matthew McConaughey-film. 🙂

“Akkor tudod, hogy ki vagy, amikor elég független leszel ahhoz, hogy higgy a saját gondolataidban, és elég felelős a cselekedeteidért és nemcsak „hiszed”, amit akarsz, de tetszik is, amiben hiszel.”

Matthew McConaughey: Zöldlámpa

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt szereti: